Velencei kirándulás az indafotóval

És íme az idei év első igazi bejegyzése… nem hittem, hogy végül sort kerítek erre, de végül is csak megoldottam…

Nem unatkozom mostanában ugyanis… munka, vizsga, munka, vizsga és így tovább. Elég monoton, de remélem hamarosan vége, és eredményesen. Mondjuk már látom, hogy az utána következő időszak sem a pihenésről fog szólni, de ennyire nem rohanok a dolgok elébe. (Azért lehet, hogy majd lesz egy-két bejegyzés a kora tavaszi eseményekről is, meglátjuk…)

Nagyon szerettem volna már a szabadba kijutni, lehetőleg valami vízpartra, így megkérdeztem az indás barátokat, nem lenne-e kedvük velem tartani egy kis kirándulásra a Balatonhoz vagy a Velencei-tóhoz. Volt… nem is kevesüknek. Tibor hathatós közreműködésének köszönhetően hamar kiderült, hogy elég nagy létszámban érdeklődnek az indás fotósok az újév köszöntő kirándulás után.

Az előrejelzések nem kecsegtettek sok jóval, hideg, nyálkás időt jósoltak nekünk, de sebaj, Tibor úgyis jobban szeret szürkeségben fotózni, gondoltam, nekünk is jó lesz. Azért titokban megkértem Pingu kolleginát, hogy intézzen már nekünk egy kis napsütést is, meg ködöt, ha már megyünk, az olyan jól mutatna a víz felett lebegve.

Az előzetes tervek szerint sokan mentünk volna vonattal a déliből egész Velence állomásig… természetesen az utolsó pillanatban kiderült, hogy vizsgám is lesz szombaton, így kénytelen-kelletlen ki kellett hagynom a közös vonatozást, mert Gödöllőről nem értem volna oda gyülekezőre.

 

Velencén találkoztunk, és már az odafelé vezető úton látszott, hogy remek időnk lesz: verőfényes napsütés, tiszta égbolt. Aztán mikor megérkeztem a szám is nyitva felejtettem, olyan szép volt a tó. Hihetetlen kék vízfelület, élénk színek, felhők, napsütés… nagyon tetszett.

Aztán megérkezett p.dave, utána a többiek vonattal és megindultunk a partra. Tulajdonképpen elárasztottuk a rendőrség melletti mólót, és hát a többiek fotóztak én meg csak néztem, hogy az ötvenessel mi a szöszt fogok kezdeni itt… Miklós (Manóvezér) előre figyelmeztetett minket, hogy télen a tópart még az északi sarknál is kihaltabb, de csalódtam… tetszett a tó  meg a nádas, de a kétszázas telét jobban tudtam volna használni… (üzenet az agynak: kell egy adaptert szerezni)

Rövid fotózás után (szerintem sokan éreztek hozzám hasonlóan) elindultunk a szabad strand felé… Itt szeretném jelezni az illetékeseknek (úgyse olvassák…), hogy vagány ennyi eus pénzt beleölni a városba, illetve a partba, de az idelátogató turisták, pihenni vágyók és az itt lakók szeretnék használni a partot… ha orrba-szájba el van kerítve, attól az emberek kicsit morcosak lesznek… én legalább is az voltam.

Szóval a part menti műút mellett baktatva megkerültük a földszintes betonlepényt (ez mikor lesz kész?), szemügyre vettük a könyvtárat (szerintem egész szép, ahogy a domb tetején ücsörög… kár, hogy az építkezés tönkretette a kilátást… és a narancssárga pvc esővíz elvezetés elég igénytelen…) és megérkeztünk a partra.

Eddigre már teljesen szétszakadt a mezőny. Pingu az élre tört és madarat akart lőni, zo_zo DeCcArD társaságában szürke szűrővel hosszú záridőzött, a többiek (jelentős 19 fő vett részt a túrán, az összes kép megtekinthető itt) a kettő között fotóztak minden négyzetcentimétert.

Én is kolbászoltam föl-alá, kattogott a tükör és kezdett visszatérni a hitem az ötvenesben… Aztán megérkeztünk a “gyerek medencéhez”, ahol egy gyerek hattyú unatkozott érkezésünkig. Aztán sütkérezett kameráink kereszttüzében, miközben elfogyasztotta Miklós szendvicsét és egy fél pogácsát, amíg egy agresszív hattyúpár el nem zavarta szegénykét… de a természet kegyetlen, mindenkinek enni kell valamit.

Ekkortájt lehetett, hogy már egy nagy felhő bekúszott az égre, eltakarta a napot, hűlt a levegő, fogyott a türelem… voltak akik egy útközben meglátott vendéglátó ipari egység felé vették az irányt. A többiek tétován ácsorogtak az indulni kéne és a maradjunk még határán, amíg egyszer csak valaki fel nem sóhajtott, hogy “Vááá!”

Hátra arc és olyat láttunk, hogy először még a lélegzetünk is visszatartottuk, aztán mindenki a feje el hegesztette a fényképezőgépet és rátenyerelt az exponáló gombra. Rövid idő elteltével rájöttem, hogy itt a lehetőség, hogy a tizenhetes bizonyítson. Nagyon szép színeket produkált a természet, és percről-percre változott. Igazán megérte, hogy még egy kicsit fagyoskodtunk a naplementében.

Miután mindenki megtöltötte a memóriakártyákat, itt volt az ideje, hogy ugyanezt tegyük a hasunkkal is. Beültünk egy vicces kedvű néni vendéglőjébe, ami direkt a kedvünkért tartott nyitva zárás után és felettünk mindent ami még maradt. Nem volt jó, de legalább korrekt árakon, így végül is jóllakottan, elégedetten indultunk haza a tök sötét utcákon.

Nagyon jó kirándulás kerekedett belőle, remélem beszámolhatok idén még egy-két ilyenről.

A múltkoriban az a kritika ért, hogy nem beszélek eleget (Esztit kéne kérdezni, neki mi erről a véleménye néha…). Remélem a mostani bejegyzés hossza kielégítő, és azt is remélem nem voltam nagyon unalmas…

A blogról kimaradt fényképeket az indás vagy a flickr-es oldalamon megnézhetitek.